Ma egy kicsit megcsúsztam a blogírással, de ennek egészen egyszerű oka van: tegnap este ismét sikerült alaposan belekóstolnom a São Paulo-i éjszakai életbe. Magyarul: nem egyenesen a szállásom felé vettem az irányt, hanem „csak még egy helyre benézek” alapon sikerült több helyet is felkeresnem. Ez a mondat általában soha nem egy helyet jelent, és tegnap sem jelentett.
Amerre csak jártam, mindenhol fantasztikus hangulat fogadott. Az emberek nevettek, beszélgettek, énekeltek, és persze mindenütt szólt a zene. Ráadásul én voltam az egyetlen gringó a társaságban, így gyakorlatilag mozgó látványossággá váltam. Sokan odajöttek hozzám beszélgetni, kérdezgették, honnan érkeztem, mit csinálok Brazíliában, és mit gondolok São Paulóról. Mire elmagyaráztam, hogy Magyarországról jöttem, néhányan olyan arcot vágtak, mintha azt mondtam volna, hogy a Holdról érkeztem.
A jó hangulatot természetesen néhány gin-tonik is segítette. A „néhány” szót itt mindenki értelmezze a saját fantáziája szerint. Mindenesetre a poharak valahogy mindig újratöltődtek.
A nap egyik különleges állomása a híres Beco do Batman volt. Ez a hely olyan, mintha egy egész városrészt ráengedtek volna a graffiti művészekre. Minden fal színes, minden sarok egy külön műalkotás, és az embernek olyan érzése támad, mintha egy szabadtéri galériában sétálna, csak itt közben zene szól, emberek nevetnek, és mindenki éppen jól érzi magát.
Itt megkóstoltam egy kolumbiai kókuszkoktélt is, amelyben a rum mennyisége szemmel láthatóan nem csak díszítésként szerepelt. Az első kortynál azt gondoltam, hogy ez egy kellemes, lágy, kókuszos ital. A másodiknál már éreztem, hogy a rum is szeretné hallatni a hangját. A harmadik után pedig úgy döntöttem, hogy ez bizony egy nagyon veszélyesen finom koktél.
Ha pedig már Brazíliában vagyok, akkor természetesen a helyi különlegességeket is ki kell próbálni. Így került elém egy kanabiszos sör is. Mielőtt bárki aggódna, nem kezdtem el hirtelen szambaórákat venni a járda közepén, de az élmény mindenképpen különleges volt.
Az estét egy igazán finom vacsora koronázta meg. Kaptam mellé mennyei maniokát is, amelyet itt szinte mindenhez esznek, és teljesen megértem, miért. Mire elfogyott a vacsora, valahogy ismét megjelent előttem egy caipirinha. Nem tudom, ezek az italok Brazíliában maguktól szaporodnak-e, de mindig pont a megfelelő pillanatban kerülnek az ember elé.
Egy dolgot azonban biztosan kijelenthetek: ezek a brazilok egyszerűen eszméletlenek! Táncolnak az utcán, énekelnek a bárokban, mosolyognak mindenütt, és úgy tűnik, hogy a jókedv náluk alapvető emberi szükséglet. Rendkívül barátságosak, közvetlenek, és néhány perc alatt úgy kezelik az embert, mintha régóta a baráti társaságuk tagja lenne.
A tegnapi este után egyre inkább kezdem érteni, hogy Brazília nem csupán egy ország. Inkább egy életérzés, amelynek a hivatalos nyelve a portugál, de valójában a zene, a tánc és az örök jókedv.
