Szerencsére a szállásom épületében volt mosoda, amit azonnal ki is használtam. És meg kell mondanom, hogy ez a brazilok egyik legnagyobb találmánya. Bedobáltam a ruháimat a gépbe, megnyomtam néhány gombot, és alig másfél órával később olyan állapotban kaptam vissza őket, mintha most érkeztek volna egy mosószerreklámból. Tökéletesen szárazak voltak, puhák és olyan illatuk volt, hogy legszívesebben még egyszer megszagoltam volna az egész adag ruhát. Az utazó ember életében vannak apró örömök, és egy frissen mosott póló valahol a toplista élén szerepel.
A nagy mosási projekt után természetesen megjutalmaztam magam egy kis kajálással és egy jó brazil kávéval. A brazilok tényleg tudnak valamit a kávéról. Náluk még egy egyszerű reggeli kávé is olyan, mintha valami különleges szertartás részese lenne az ember.
Miután feltöltöttem az energiaraktáraimat, ismét nekivágtam a városnak. Úgy gondoltam, hogy visszanézek a Liberdade negyedbe, mert előzőleg nagyon megtetszett. Már-már kezdtem azt hinni, hogy egy kicsit a szívemhez nőtt ez a japán-brazil világ.
Nos… úgy tűnik, nemcsak nekem.
Amikor odaértem, azt hittem, hogy egész São Paulo ugyanarra gondolt, amire én. Rengetegen voltak. Mindenhol emberek. Az utcák zsúfoltak, az éttermek tele, a boltok előtt sorok kígyóztak. Olyan tömeg fogadott, hogy hirtelen azt sem tudtam, merre nézzek.
Egy darabig próbáltam sodródni az árral, de néhány perc múlva úgy döntöttem, hogy a mai nap nem a tömegtűrő képességem fejlesztéséről fog szólni.
Egyszerűen elmenekültem.
A menekülés közben viszont rájöttem, hogy éhes vagyok. Ez a felismerés nálam meglehetősen gyakori jelenség. Így aztán beültem egy étterembe, és megkóstoltam Brazília egyik legismertebb nemzeti ételét, a feijoadát.
Na, ez már ismerős terep volt.
Az első falatok után rögtön eszembe jutott a jó öreg sólet. Persze nem teljesen ugyanaz, de a rokonság egyértelmű. Fekete bab, különféle húsok, gazdag ízek és egy olyan laktató étel, amely után az ember egy ideig biztosan nem marad éhes.
Nagyon finom volt.
Miközben kanalaztam, arra gondoltam, hogy a magyar ember bárhová eljut a világban, előbb-utóbb talál valamit, ami egy kicsit az otthonra emlékezteti.
Ebéd után ismét folytattam a sétát és eljutottam a Sé Metropolitan Cathedralhoz, São Paulo monumentális székesegyházához.
Na, ez már első látásra is lenyűgöző.
A hatalmas neogótikus épület egyszerűen uralja a teret. A tornyok az ég felé nyúlnak, a homlokzat tele van aprólékos részletekkel, az egész épület olyan, mintha Európa valamelyik történelmi városából emelték volna át ide.
Bementem.
Odabent pedig ismét az a furcsa érzés fogott el, amit már több templomban is éreztem. Kint nyüzsög a több mint tizenkét milliós metropolisz, autók, buszok, emberek, zaj mindenütt, bent pedig csend van.
Igazi csend.
Leültem néhány percre, és csak nézelődtem. Az ember ilyenkor nehezen tudja elképzelni, hogy odakint az egyik legnagyobb dél-amerikai város lüktet.
Aztán rájöttem, hogy a történelemóra még nem ért véget.
A katedrálistól mindössze egy rövid sétára található a Pátio do Colégio, ahol 1554-ben a jezsuiták megalapították São Paulót. Furcsa belegondolni, hogy a világ egyik legnagyobb városa tulajdonképpen itt kezdődött. Egy kis missziós településből nőtt ki az a hatalmas metropolisz, amelyben ma több mint tizenkét millió ember él.
Ott álltam ezen a történelmi helyen, és próbáltam elképzelni, hogyan nézhetett ki itt minden közel ötszáz évvel ezelőtt. Aztán felnéztem. Felhőkarcolók. Buszok. Dudáló autók. Embertömeg. A történelem néha hihetetlen. Innen továbbindultam, és néhány utcával később hirtelen ismerős környékre értem. Megálltam. Körbenéztem, és sajnos láttam mást is.
A mai sétáimnak volt egy kevésbé vidám, ugyanakkor elgondolkodtató oldala is. Ahogy jártam São Paulo utcáit, nagyon sok hajléktalannal és utcán élő emberrel találkoztam. Nem egy-két emberről beszélek, hanem meglepően sokról. Voltak, akik a parkokban pihentek, mások a házak bejáratainál húzták meg magukat, és olyanokkal is találkoztam, akik egyszerűen a járdán aludtak.
Néha egészen szürreális jeleneteknek voltam tanúja. Előfordult, hogy valaki keresztben feküdt a járdán, és a járókelők teljes természetességgel kikerülték vagy átléptek rajta. Nem azért, mert közönyösek lennének, inkább azért, mert ez itt a mindennapi városkép része lett. Ami nekem turistaként megdöbbentő és szokatlan látvány, az a helyiek számára sajnos megszokott valóság.
A rendőröket is többször láttam a környéken, de nem foglalkoztak az utcán alvó emberekkel. Láthatóan nem az a cél, hogy elküldjék őket onnan. Az ember ilyenkor rájön, hogy egy több mint tizenkét milliós metropolisznak nemcsak a felhőkarcolói, a pezsgő éjszakai élete és a fantasztikus ételei léteznek, hanem olyan társadalmi problémái is, amelyekkel nap mint nap együtt él.
São Paulo továbbra is lenyűgöző város számomra, de ezek a képek is hozzátartoznak a valódi arcához. Az utazás egyik különlegessége pedig talán éppen az, hogy nemcsak a képeslapra illő helyeket látja az ember, hanem azt is, hogyan élnek – vagy éppen próbálnak túlélni – az emberek a világ különböző pontjain.
Sétámat folytatva később rájöttem, hogy sikerült megint ugyanahhoz a piachoz kilyukadnom, ahonnan tegnap már egyszer menekülőre fogtam.
Komolyan mondom, kezdem azt hinni, hogy ez a piac titokban mozog a városban, és mindig odakerül, amerre én sétálok.
Nem kockáztattam.
Tapasztalt utazóként azonnal irányt váltottam és nagyon gyorsan távoztam a környékről.
Most pedig itt ülök a szállásomon, frissen mosott ruhákkal, tele élményekkel és egy adag feijoadával a gyomromban, és már a következő programon gondolkodom.
Mert bár a mai nap már így is bőven tartogatott meglepetéseket, az estét nem tervezem kihagyni.
Hiszen Brazíliában vagyok.
És úgy érzem, ma este ismét irány valamelyik fantasztikus brazil buli!