A napot a Praça da República környékén kezdtem. Ez a tér valahogy egyszerre elegáns és nyüzsgő. Mindenhol emberek sétálnak, beszélgetnek, árusok kínálják a portékáikat, a pálmafák pedig békésen figyelik a nagyváros végtelen nyüzsgését. Az embernek olyan érzése van, mintha egy szabadtéri színház díszletei között járna, ahol mindenki szereplő.
Innen indultam tovább a Rua de João felé. Ahogy haladtam előre, ismét azzal szembesültem, amit São Paulóban már kezdek megszokni: minden utcasarok más világ. Az egyik helyen modern irodaházak magasodnak, a következő sarkon pedig olyan épületek állnak, amelyek akár száz évvel ezelőtt is pontosan ugyanígy nézhettek ki.
Így jutottam el a Largo do Paissandu térre, ahol megpillantottam az Igreja Nossa Senhora do Rosário dos Homens Pretos templomot (Fekete Férfiak Rózsafüzérének Miasszonyunk temploma). Már a neve is tiszteletet parancsoló, az épület pedig még inkább. A templom homlokzata különleges látványt nyújt a körülötte álló modern épületek között. Olyan, mintha a múlt makacsul kijelentette volna:
– Én bizony innen nem megyek sehova!
Természetesen nem tudtam ellenállni a kíváncsiságomnak, ezért bementem.
Hiszen mégiscsak Brazíliában vagyok. Milyen lehet egy brazil templom belülről?
Ahogy beléptem, rögtön megcsapott az a csend és nyugalom, amely teljesen más világot teremtett, mint az utcán hömpölygő városi forgatag. Odakint dudák, emberek, zaj és nyüzsgés, idebent pedig félhomály, gyertyák és béke. Mindig lenyűgöz, hogy egy templom képes néhány méterrel arrébb teljesen más időérzéket teremteni.
Leültem néhány percre, és csak nézelődtem. Figyeltem a részleteket, az oltárt, a szobrokat, a fényt, ahogy beszűrődik az ablakokon. Bár több ezer kilométerre vagyok Magyarországtól, a templomoknak van valami különös tulajdonságuk: mindenhol ismerősek egy kicsit. Más a stílusuk, más a történetük, de ugyanazt a nyugalmat sugározzák.
Miután kijöttem, folytattam a sétát. Egy széles, üzletekkel teli sétálóutcára értem, amely tele volt emberekkel. Itt aztán tényleg minden megtalálható. Ruhák, cipők, elektronikai cikkek, utcai árusok, kávézók, kis étkezdék… és természetesen rengeteg ember. Olyan volt, mintha az egész város egyszerre döntött volna úgy, hogy ma itt fog sétálni.
Komolyan mondom, néha úgy éreztem magam, mint egy lazac, amelyik próbál felúszni a folyón a szembejövő tömegben. Közben persze folyamatosan nézelődtem, mert São Paulóban mindig történik valami. Valaki zenél, valaki árul valamit, valaki éppen hangosan magyaráz, és mindenki siet valahová.
Végül elérkeztem a Sampa Sky épületéhez.
Na, ez már önmagában is élmény.
A modern felhőkarcoló szinte uralja a környéket. Ahogy felnéztem rá, megint eszembe jutott, hogy São Paulo függőleges város. Az épületek itt nem egyszerűen magasak. Ezek az épületek mintha versenyeznének egymással, hogy melyik ér fel hamarabb a felhőkig.
A Sampa Sky pedig egyszerűen klassz hely. Már maga a gondolat is különleges, hogy az ember felmehet egy ilyen magas épületbe, és onnan nézheti a végtelennek tűnő várost. Fentről São Paulo szinte felfoghatatlan. Amerre csak néz az ember, épületek, házak, utcák és újabb felhőkarcolók terülnek el a horizontig.
Ott álltam, és megint az jutott eszembe, hogy ez a város minden nap képes meglepni. Reggel még egy történelmi templomban üldögélek csendben, néhány órával később pedig egy modern felhőkarcolóból nézem a világ egyik legnagyobb városát.
És talán éppen ezért olyan szerethető São Paulo. Mert itt egyetlen séta sem csak séta. Itt minden utcasarok egy új történet kezdete.
A Sampa Sky külön fejezetet érdemel. Már maga az épület is lenyűgöző, hiszen a Mirante do Vale felhőkarcoló 42. emeletén található, mintegy 150 méter magasságban, és a városközpont egyik legmagasabb épületének tetejéről kínál elképesztő panorámát São Paulóra.
Amikor megérkeztem, még nem sejtettem, hogy egy egyszerű kilátózásból kisebb adrenalinbomba lesz. Ahogy a lift egyre feljebb és feljebb vitt, már azon gondolkodtam, vajon milyen lehet egy több mint húszmilliós várost madártávlatból látni. Aztán kinyílt az ajtó, és egyszerűen leesett az állam.
Amerre csak néztem, épületek. Rengeteg épület. Minden irányban. Olyan érzés volt, mintha valaki fogott volna több millió LEGO-kockát, és korlátlan mennyiségben egymás mellé pakolta volna őket. A horizontig házak, felhőkarcolók, utak és újabb épületek látszanak. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy São Paulo nem egyszerűen nagy város – hanem felfoghatatlanul hatalmas.
A Sampa Sky fő attrakciója azonban nem is maga a kilátás, hanem a híres üvegterasz. Pontosabban az üvegdobozok, amelyek kilógnak az épület homlokzatából. Az embernek gyakorlatilag az az érzése támad, mintha a semmi fölött lebegne. Az alja is üvegből van, így amikor lenézel, alattad tátong a több mint százötven méteres mélység.
Na, itt jön el az a pillanat, amikor a bátorság és a józan ész rövid beszélgetést folytat egymással.
Az agyad pontosan tudja, hogy az üveg több rétegű, rendkívül erős és több tíz tonnás terhelést is elbír. A lábaid viszont erről valahogy nem kaptak értesítést.
Először csak óvatosan ráléptem. Aztán még egy lépés. Majd lenéztem.
Hiba volt.
Olyan érzés kerített hatalmába, mintha hirtelen megszűnt volna a talaj a lábam alatt. Pedig tudtam, hogy teljes biztonságban vagyok, mégis automatikusan egy kicsit behajlítottam a térdemet, mintha attól kevésbé lennék magasan. Közben persze körülöttem mindenki fotózkodott, pózolt, mosolygott és teljes természetességgel ült rá az üvegpadlóra. Én pedig azon gondolkodtam, hogy egyáltalán honnan veszik ehhez a bátorságot.
Aztán természetesen én is elkészítettem a kötelező fotókat. Mert ha az ember már egyszer a felhők fölött lebeg São Paulo közepén, azt valahogy meg kell örökíteni. Különben otthon senki nem hiszi el.
Sokáig csak álltam a korlátnál és néztem a várost. Fentről teljesen más arcát mutatja São Paulo. Eltűnik a forgalom zaja, a dudálás, a tömeg és a nyüzsgés. Csak egy végtelennek tűnő, hatalmas város marad, amely minden irányban a horizontig terjeszkedik.
És akkor megint ugyanarra jutottam, mint az elmúlt napokban már annyiszor: São Paulo egy olyan hely, amelyet képeken lehetetlen visszaadni. Ezt látni kell. És ha már látja az ember, akkor egyszer mindenképpen ki kell állnia arra az üvegteraszra is… még akkor is, ha közben a lábai finoman remegnek.
Délután úgy döntöttem, hogy ideje egy kis vásárlásnak, ezért elindultam a híres 25 de Março környékére. Már előre tudtam, hogy ez nem São Paulo legnyugodtabb és legbiztonságosabb része, de azt is, hogy ha valaki szeretné megtapasztalni az igazi nagyvárosi brazil forgatagot, akkor ide egyszer mindenképpen el kell jönnie.
Ahogy közeledtem a környékhez, az emberáradat egyre sűrűbb lett. Egyszerűen elképesztő, mennyi ember van itt. Komolyan mondom, néha úgy éreztem, hogy engem már nem is a saját lábam visz előre, hanem a tömeg sodor magával. Mindenhol árusok, üzletek, standok, kirakatok, kiabálás, nevetés és olyan nyüzsgés, amelyhez képest egy karácsony előtti bevásárlóközpont nálunk szinte meditációs központnak tűnik.
Persze az ember ilyenkor automatikusan szorosabban fogja a táskáját. Én sem voltam ezzel másként. A hátizsákomat úgy öleltem magamhoz, mintha legalábbis a családi ezüstöt vagy a Mona Lisát őrizném benne.
És azt hiszem, teljesen egyértelmű volt, hogy nem helyi vagyok.
Gringó.
A brazilok ezt a szót használják a külföldiekre, és itt valahogy mindenki azonnal kiszúrja őket. Nem tudom, miből jöttek rá. Talán a kissé tanácstalan nézelődésből. Talán abból, hogy minden második épületet lefényképeztem. Vagy abból, hogy időnként csak álltam egy kereszteződés közepén, és próbáltam felfogni, mi történik körülöttem.
Egy biztos: pillanatok alatt a figyelem középpontjába kerültem.
Innentől kezdve gyakorlatilag mindenki nekem akart eladni valamit.
– Barátom, póló?
– Futballmez?
– Sapka?
– Óra?
– Napszemüveg?
– Telefontok?
Olyan érzésem volt, mintha egy élő internetes hirdetési felület lennék. Csak éppen itt nem lehetett a reklámokat egyetlen kattintással bezárni.
Persze végül én sem maradtam ellenállhatatlan. Hiszen Brazíliában jár az ember, ahol a futball gyakorlatilag vallás. Vettem is egy-két brazil mezt. Mert hát mikor vegyen az ember brazil futballmezt, ha nem Brazíliában?
A vásárlás után úgy döntöttem, hogy ideje valami egészségeset is enni, ezért elsiettem a zöldség- és gyümölcspiacra. Már maga a piac is fantasztikus látvány volt. Minden tele van színekkel. Sárga mangók, élénkzöld lime-ok, hatalmas papayák, egzotikus gyümölcsök, amelyeknek még a nevét sem tudtam kiejteni. Az egész helynek olyan illata volt, mintha valaki egy trópusi kertet turmixgépbe tett volna.
Aztán megpillantottam a gyümölcsökből készült édességeket.
Na, itt hibáztam.
Kíváncsian nézegettem őket, és arra gondoltam, hogy ez biztos valami tipikus brazil finomság. Vettem is belőlük néhányat. Az ízükkel egyébként semmi probléma nem volt. Kifejezetten finomak voltak.
A meglepetés a fizetésnél érkezett.
Kiderült, hogy nem egyszerű édességet vásároltam.
Én ugyanis gringó vagyok.
És a gringóknak néha egészen különleges áraik vannak.
Amikor meghallottam a végösszeget, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán az egész gyümölcsültetvényt is megvásároltam vele együtt. Ennyiért otthon valószínűleg fél cukrászdát ki lehetett volna üríteni.
Persze, mit tehet ilyenkor az ember?
Mosolyog, fizet, és megfogadja, hogy legközelebb előbb megkérdezi az árat.
Mérgemben úgy döntöttem, hogy szükségem van valami igazán laktatóra. Így aztán kerestem egy helyet, ahol ettem egy jókora mortadellás szendvicset, hozzá pedig lecsúszott egy hideg sör is.
És láss csodát! A bosszúságom szinte azonnal elmúlt.
Kezdem ugyanis sejteni, hogy Brazíliában a problémák jelentős része megoldható egy jó szendviccsel és egy hideg sörrel.
A nap végére alaposan elfáradtam. A lábam szerintem legalább fél São Paulót bejárta, a fejem tele volt új élményekkel, a táskám nehezebb lett néhány brazil mezzel, a pénztárcám pedig könnyebb néhány „gringó árral”.
Így ma estére úgy döntöttem, visszavonulót fújok. Nincs éjszakai kalandozás, nincs újabb városfelfedezés.
Ma este én győztem meg São Paulót, hogy egy estére pihenőnapot tartok… vagy inkább São Paulo győzött le engem.