Na, a mai napom elég érdekesen indult. Egész őszintén szólva, úgy ébredtem, mintha valaki éjjel kiszerelte volna az egyensúlyérzékemet. Gyanítom, ehhez semmi köze nem volt annak a teljesen ártatlan, szerény és visszafogott mennyiségű caipirinhának, amit tegnap elfogyasztottam… vagyis nagyjából egy kisebb brazil cukornádültetvény termésének.
De a szédülés ide vagy oda, összeszedtem magam, és Uberre pattantam. Úticélom São Paulo egyik legkülönlegesebb negyede, a Liberdade volt. Ez a város egyébként sem hétköznapi hely. Nemcsak a felhőkarcolóit és a szegénynegyedeit köszönheti a bevándorlóknak, hanem azt a kulturális kavalkádot is, amitől az ember néha úgy érzi, hogy egyetlen nap alatt körbeutazta a fél világot. Az olaszok és a portugálok annak idején nem egyszerűen megérkeztek ide, hanem valósággal özönlöttek, mintha Brazíliában ingyenesen osztották volna a napsütést, a kávét és a jókedvet. És persze a japánok sem maradtak ki a buliból.
Annyira nem, hogy Japánon kívül itt él a világ legnagyobb japán közössége. Ennek eredményeként São Paulóban nem kínai negyed várja a turistát, hanem egy igazi japán városrész, a Liberdade. Az első pillanatban olyan érzésem volt, mintha valaki Tokió egyik utcáját fogta volna, feltekerte volna szőnyegként, majd egyszerűen leterítette volna Brazília közepén.
A főutcán egymást érték a japán szupermarketek. Természetesen én rögtön a szakék felé vettem az irányt. Annyi féle volt belőlük, hogy szerintem még a japán császárnak is szabadságot kellene kivennie, hogy mindet végigkóstolja. A polcok roskadoztak mindenféle japán finomságtól és előre csomagolt szusitól, de valahogy engem mindig a folyékony kultúra érdekel a legjobban.
A japán étkezdékből is annyi volt, hogy ha mindegyikben csak egy levest ennék meg, valószínűleg jövő nyárig itt maradnék. A kisebb boltokban pedig mindent lehetett kapni: étkészleteket, műbonszájokat, háztartási eszközöket és rengeteg olyan dolgot, amiről fogalmam sem volt, mire szolgál, de nagyon jól nézett ki. Olyan érzés volt, mintha otthon beléptem volna egy kínai boltba – csak itt minden japán verzióban volt kapható.
A nap legnagyobb élménye mégis az volt, amikor a tipikus japán vonásokkal rendelkező eladók hibátlan brazil portugálsággal szólítottak meg. Minden alkalommal lefagyott az agyam néhány másodpercre. Az ember ösztönösen valami dallamos ázsiai nyelvre számít, erre megszólal valaki olyan brazil akcentussal, hogy még én is majdnem visszakérdeztem portugálul. Néhol persze japán szavak is keveredtek a portugál mondatok közé, ettől pedig Liberdade még inkább olyan helynek tűnt, ahol a világ különböző részei összeköltöztek egyetlen városnegyedbe – és láthatóan remekül megvannak egymással.
Este a változatosság kedvéért úgy döntöttem, hogy ha már egy japán negyedben jártam Brazíliában, akkor a napot egy vietnámi étteremben zárom. Logikus, nem? Valahogy megkívántam egy jó levest, így rendeltem egy gőzölgő Pho-levest, amit egy kis desszerttel koronáztam meg. A leves pontosan azt tette velem, amire szükségem volt: lassan visszaadta a lelkemet, amelyet a tegnapi caipirinha-mennyiség valószínűleg ideiglenesen zálogba vett.
Miután emberi formába rendeződtem, átruccantam São Paulo egyik bulinegyedébe. Itt már javában zajlott az élet, mindenhol zene szólt, nevetgélő emberek hömpölyögtek az utcákon, és persze minden második helyről csábító italok kacsintgattak rám. De ma erős leszek! A caipiriñát határozottan kihagyom. Az a kapcsolat tegnap egy kicsit túl intenzívre sikerült. Legfeljebb egy sör fér bele, afféle békülős, távolságtartó kapcsolatként.
Holnapra is megvan már a program. Befizetek egy Big Bus városnézésre, és turistát játszom a javából. Felülök a piros emeletes buszra, integetek a városnak, és megpróbálok úgy kinézni, mint aki pontosan tudja, merre jár – miközben valójában csak élvezem, hogy São Paulo minden utcasarkon képes újabb meglepetést tartogatni.