São Paulo – amikor az ember csak egy kávéra indul, aztán egész nap csavarog…
Ma úgy döntöttem, hogy nem rohanok sehová, hanem egyszerűen csak hagyom, hogy São Paulo vezessen. A szállásom környékén kezdtem a napot, és az első dolgom az volt, hogy mélyeket szippantsak a város illataiból. Persze ezek között volt frissen pörkölt kávé, péksütemény, egy kis kipufogógáz és némi nagyvárosi életérzés – igazi brazil koktél.
Természetesen nem bírtam ki, hogy ne nézzek be minden második kávézóba. A brazilok komolyan veszik a kávét, én pedig komolyan vettem a kóstolást. Le is csúszott egy fantasztikus brazil kávé, mellé pedig néhány olyan péksütemény, amit itthon biztosan "csak még egyet" felkiáltással árulnának. Ha már Brazília, megkóstoltam a nemzeti italukat, a Cachaça-t is. Nyugodtan jelenthetem: önmagában sem okozott csalódást. Ebből a hagyományos, friss cukornádléből készült italból keverik a világhírű Caipirinha koktélt, amely lime-mal, cukorral és jéggel egészül ki.A Cachaça önmagában egy 38-51% közötti alkoholtartalmú ital, amelyet közvetlenül a növény levéből erjesztenek és párolnak le. Ezzel szemben a Caipirinha egy frissítő, könnyedebb kevert ital, amelynek alapjául a helyi párlat szolgál.
Aztán elsétáltam a híres Avenida Paulistára, São Paulo talán legismertebb sugárútjára. Ez a majdnem három kilométer hosszú út olyan, mintha valaki egyszerre akarta volna megmutatni Brazília múltját, jelenét és jövőjét. Valaha a kávébárók építettek ide fényűző villákat, hogy mindenki lássa, mennyire jól megy nekik. Már akkor is divat volt a vagyonfitogtatás – csak akkor még nem sportautókkal és luxusórákkal villogtak, hanem palotákkal. A legtöbb kúria azonban idővel eltűnt, helyüket hatalmas üvegpaloták és felhőkarcolók vették át. Ma már alig néhány emlék maradt abból a korszakból, viszont cserébe olyan magas épületek nőnek az ég felé, hogy az ember önkéntelenül is hátrahajtja a fejét... majd azon gondolkodik, vajon melyik emeletre ér fel előbb a lift, mint ő gyalog.
A Paulista ma São Paulo üzleti központja. Itt található a város híres Szépművészeti Múzeuma, és még a televíziós antennák is itt trónolnak a magasban. Nyüzsgő, modern, hangos és elképesztően pezsgő – pont olyan, amilyennek egy több mint húszmilliós nagyvárost elképzel az ember.
Persze egy ilyen séta után sürgősen pótolni kellett az elvesztett kalóriákat, ezért betértem egy plázába, ahol egy brazil–japán étterem csábított be. Na, itt aztán volt minden! Az étlapon szereplő fogások felét felismertem, a másik feléről pedig azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy előbb bemutatkozik. Természetesen a kalandvágy győzött, így ismerős és teljesen ismeretlen herkentyűk is landoltak a tányéromon. Egy finom brazil sör tökéletes kísérőnek bizonyult, a végére pedig még egy jégkrémes desszertet is betermeltem.
Tudományos megfigyelésem szerint ez volt az a pont, amikor a szervezetem közölte velem, hogy most már ideje lenne vízszintes testhelyzetbe kerülni.
Így hát visszametróztam a szállásomra, és olyan délutáni szunyókálást produkáltam, amit egy lajhár is elismerően megsüvegelt volna.
De a napnak még koránt sincs vége! Az éjszakát nem a négy fal között tervezem tölteni. Kíváncsi vagyok, milyen arcát mutatja São Paulo sötétedés után, úgyhogy hamarosan újra útnak indulok felfedezni a környék éjszakai életét. Ha minden jól megy, holnap újabb történetekkel jelentkezem... ha pedig nagyon jól megy, akkor talán még azt is tudni fogom, hogy pontosan mit ettem ma délután.
