Na, szép jó napot mindenkinek!
Jelentem, sikeresen megérkeztem Brazíliába! Már csak az odajutás volt egy kisebb túlélőtúra, de hát senki sem mondta, hogy a világ másik végére átugrani olyan lesz, mint lemenni a sarki boltba.
Az első etap egy másfél órás repülés volt Isztambulig, ahol sikeresen landoltam a reptéren, ami akkora, hogy szerintem saját irányítószáma van. Volt három és fél órám átszállni, ami elsőre rengetegnek tűnik, aztán az ember rájön, hogy mire megtalálja a kaput, már majdnem beszállás van.
Innen következett a nagy menet egy Airbus A350-essel. A helyemet még márciusban lefoglaltam. Méghozzá a leghátsó sor folyosó melletti ülését. Tudom, tudom... minden utazós cikk szerint ez a világ legrosszabb helye. De van itt egy kis csavar! Ez a gép 3-3-3-as elrendezésű, kivéve az utolsó sort, ami 2-3-2. Ez pedig azt jelenti, hogy remek esély van rá, hogy senki sem ül melléd, és tiéd lesz az egész sor. Ráadásul közvetlenül a konyha és a mosdók mellett vagy, így a személyzetet is könnyebb haveri viszonyba hozni. Ennek eredményeként valahogy mindig akadt egy-egy Efes sör a kezemben. Tisztán a vendégszeretet miatt, természetesen.
Persze minden előnynek ára van. A mosdó környékén sosem lesz olyan sötét, mint a gép többi részén, és néha olyan a forgalom, mintha egy bevásárlóközpont folyosóján ülnél. De engem ez nem zavart. Főleg, amikor kiderült, hogy tényleg senki sem ült mellém.
Na jó... majdnem.
Egy olasz család három örökmozgó kisgyerekkel szerette volna, ha helyet cserélek velük, és boldogan beülök valahová egy hármas üléssor közepére. Udvariasan jeleztem, hogy ezt a helyet még márciusban direkt ezért foglaltam le. A személyzet is mellém állt. Igen... szemét voltam. De valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy tizenhárom órát két ülés közé szorulva töltsek. Cserébe a mosolygós szőke stewardess némi folyékony vigaszdíjjal – pár Efes sörrel – enyhítette a lelkiismeretemet.
Ezután következett a körülbelül 13 órás repülés. Én pedig ismét bebizonyítottam, hogy ülve aludni nem tudok. Ha mégis sikerülne véletlenül elbóbiskolnom, akkor olyan hangerővel horkolok, hogy a környék szeizmológiai állomásai gyanús földmozgásokat regisztrálnának. Szóval inkább nem erőltettem.
Végül hajnali fél négy körül megérkeztem São Paulóba. Gyors Uber, irány a szállás. São Paulo nagyjából tízmilliós város, vagyis nem egy kis zsákfalu. A reptéri kijutás egyszerű, de a szállásra való bejutás viszont érdekes élmény volt. Beléptetőkapu, biztonsági őrök mindenhol... Komolyan mondom, szerintem az amerikai nagykövetségre egyszerűbb besétálni. Ez azért sejtet valamit a város közbiztonságáról, de majd meglátjuk, mit tapasztalok.
A szálláson ledőltem egy kicsit, mert azért a szervezetem finoman jelezte, hogy ideje lenne vízszintesbe kerülni. Reggel kipakoltam a bőröndöket – végül is nyolc napig ez lesz az otthonom –, aztán eldöntöttem, hogy nincs tovább lustálkodás.
Mindjárt indulok felfedezni Brazília legnagyobb városát, de előtte jöhet az igazi brazil reggeli: egy jó erős brazil kávé, mellé pedig egy tradicionális péksütemény, a Pão de queijo. Állítólag ez kihagyhatatlan. Hamarosan kiderül, hogy tényleg olyan jó-e, mint amennyire mindenki áradozik róla.
Az ínycsiklandozó sajtos snack eredetileg Minas Gerais déli régiójából származik, de ma már Brazília szinte minden szegletében megtalálható és a klasszikus étel vegetáriánus változata is kapható. A pão de queijo kívülről tipikusan ropogós, belülről puha és omlós. A kenyér gyakran tartalmaz tápiókát, lisztet, tojást és reszelt quijo minast vagy Minas Gerais államból származó tehénsajtot. Minden összetevő egyetlen apró és finom kis golyócskába van összetekerve. Jellemzően reggelire is fogyasztják és melegen tálalják, néha lekvárral megkenve.
Majd jelentkezek a fontosabb helyekről videó formájában.
Folytatás következik... ha São Paulo nem nyel el teljesen.