Na, elérkezett az a nap is, amiről minden utazó tudja, hogy egyszer muszáj bekövetkeznie. A búcsú napja. Hiába, a nyaralásnak is van lejárati ideje, még akkor is, ha az ember szívesen meghosszabbítaná úgy egy-két hónappal.
Reggel a szokásosnál is gyorsabban pattantam ki az ágyból. Nem azért, mert ennyire vártam a hazautat, hanem mert ilyenkor az ember fejében már ezer gondolat kering. Biztos minden megvan? Megvan az útlevél? A pénztárca? A telefon? A töltő? A töltő töltője? A CPAP? A szuvenírek? A hűtőmágnesek? Aztán természetesen még legalább ötször végigellenőriztem mindent, mert a reptérre vezető úton mindig eszembe jut valami, amiről azt hiszem, hogy a szállodában hagytam.
Egy gyors reggeli után búcsút intettem Rio de Janeirónak, és elindultam a város távolabbi repülőterére, a Galeão-ra. Nem véletlenül onnan, hiszen a São Paulóba tartó járatom csak innen indult. Rio másik reptere, a Congonhas, ugyan közelebb lett volna… csak éppen oda nem lehetett volna odavarázsolni a gépemet. Így hát még egyszer végignéztem az út során a városon, a hegyeken és a pálmafákon, és próbáltam elraktározni az utolsó brazil képeket is.
Most kezdődik az a része az utazásnak, amit én csak "A nagy hazajutási maraton" néven emlegetek.
Az első felvonás még egészen barátságos. A G31375-ös járat délelőtt 11:20-kor indul Rio de Janeiróból (ez otthoni idő szerint 16:35), és nagyjából egyórás repülés után már le is tesz São Paulóban, a Guarulhos repülőtéren. Ez szinte bemelegítésnek számít. Mire otthon délután fél hat körül azon gondolkodtok, hogy mit nézzetek a tévében vagy mit vacsorázzatok, én már egy újabb reptéren keresem, hogy melyik kijelzőn villog a következő járatom.
Persze itt még nincs vége. A bőröndöm sem szeretné, hogy túl egyszerű legyen az élet. Ki kell vennem a csomagot, végigvonszolnom a terminálon, majd újra becsekkolnom. Ez a repülőterek sajátos fitneszprogramja. Aki azt hiszi, hogy az utazás csak üldögélésből áll, az még nem próbált meg egy húszkilós bőrönddel kilométereket sétálni egy nemzetközi terminálon.
Ezután következik a nap fő attrakciója: a Turkish Airlines TK216-os járata. Délután 16:35-kor felszállok São Paulóban (ez otthoni idő szerint 20:35), és innen egyetlen lendülettel irány Isztambul. Ez a kis repülés csupán… körülbelül 13 óra. Kimondani sem kevés, végigülni pedig még kevésbé.
Miközben ti otthon este tévéztek, vacsoráztok, alszotok, majd másnap reggel kényelmesen megisszátok a kávétokat, én valahol az Atlanti-óceán fölött próbálom eldönteni, hogy filmet nézzek, aludjak, egyek, vagy inkább azt számolgassam, hogy vajon hány kilométerre vagyok még Magyarországtól. A repülőgépen az idő valahogy teljesen másképp működik. Mire megnézel két filmet, kapsz három étkezést, alszol négy órát, sétálsz egy kicsit a folyosón és még egyszer megnézed a repülési térképet… még mindig van hátra néhány óra.
Pénteken délelőtt végre megérkezem Isztambulba (ez otthoni idő szerint 9.15) . Aki azt hinné, hogy innentől már sima ügy, az nagyon optimista ember. Ugyanis ott még vár rám egy körülbelül 7 órás tranzit. Hét óra! Ennyi idő alatt otthon egy kisebb lakásfelújítást is el lehet kezdeni. Én viszont valószínűleg végigsétálom az isztambuli repülőteret oda-vissza legalább négyszer, megnézem az összes üzletet, megszámolom a mozgólépcsőket, és remélhetőleg találok egy kényelmes széket is.
Aztán végre elérkezik az utolsó repülés. A TK1037-es járat este 18:35-kor felszáll Isztambulból (ez otthoni idő szerint 16:35), és nagyjából két-három óra múlva már Budapesten is leszek. Ez lesz az a pillanat, amikor az ember megkönnyebbülten felsóhajt: na, most már tényleg itthon vagyok! Jó… egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy Budapest még mindig nincs Hajdúszoboszlón. Úgyhogy innen még valahogy haza is kell keveredni. De ez már szinte apróság a több mint tízezer kilométer után. Szerintem minimum éjfél vagy hajnal lesz, mire hazaérek a kecómba.
Ha valakit érdekel, hogy éppen merre repkedek a világban, a Flightradar24 alkalmazásban a járatszámok alapján élőben is követheti az utamat. Olyan lesz, mint egy valóságshow, csak itt nem esik ki senki, legfeljebb én a repülőülésből, amikor tizenharmadszor próbálok kényelmes pozíciót találni.
Ha a tranzitokban lesz egy kis szabadidőm, természetesen jelentkezem majd képekkel és beszámolókkal is. Hiszen egy ilyen hosszú hazautat sem lehet csak úgy szó nélkül végigcsinálni.
Most pedig egy időre búcsút intek Brazíliának. Fantasztikus élményekkel, rengeteg fotóval, még több emlékkel és néhány plusz kilóval térek haza. Rio de Janeiro, São Paulo és ez az egész dél-amerikai kaland örökre különleges helyet kap az emlékeim között.
… és aki azt hinné, hogy most végre kipihenem magam otthon, az még nem ismer.
Ugyanis mindössze két napot töltök Hajdúszoboszlón, aztán hétfőn ismét útra kelek. Ezúttal nem repülővel, hanem a változatosság kedvéért egy 20 órás buszozással irány Görögország, pontosabban Paralia!
Úgy látszik, nálam az "otthon pihenés" fogalma nagyjából annyit jelent, hogy kicserélem a bőröndben a szennyes ruhát tisztára, feltöltöm a telefont, megölelem a családot… és már indulok is tovább.
Na, erről majd egy következő blogbejegyzésben mesélek.
Addig is:
Viszlát, Brazília, viszlát, Rio!
Sziasztok, szoboszlóiak!
Hamarosan újra hazai földön jelentkezem!
… aztán már készülhettek a görög kalandokra is!