Ha Rióban jár az ember, előbb-utóbb eljut a Maracanã Stadionhoz. Már kívülről is tekintélyt parancsoló látvány, de amikor beléptem a kapun, rögtön megértettem, hogy ez nem egyszerűen egy stadion. Ez egy szentély. A futball egyik legfontosabb zarándokhelye, ahol az embernek még akkor is kedve támadna labdát rúgni, ha utoljára az iskolai testnevelésórán ért a labdához.
A Maracanã hivatalos neve ugyan Estádio Jornalista Mário Filho, de ezt nagyjából ugyanannyian használják, mint én a teljes nevemet, amikor a barátaim megszólítanak. Mindenki egyszerűen csak Maracanãnak hívja, és ez a név már önmagában is legendává vált. A stadiont az 1950-es labdarúgó-világbajnokságra építették, és akkoriban elképesztő tömeg fért el benne. Az 1950-es vb-döntőn majdnem 200 ezer ember szorongott a lelátókon. Ma már a biztonsági előírások miatt körülbelül 73 ezer néző fér be, ami azért még mindig nagyjából annyi ember, mint amennyien egy kisebb magyar városban laknak.
A stadionban sétálva az ember szinte hallja a múlt visszhangját. Mintha a falak még mindig őriznék Pelé góljainak örömét, a brazil válogatott diadalait és persze a legendás „Maracanazo” fájdalmát is, amikor az egész ország döbbenten nézte, ahogy Uruguay az utolsó pillanatban elhódítja a világbajnoki címet Brazília elől. A brazilok ezt a vereséget máig nem felejtették el, és valószínűleg még az unokáik is mesélni fogják.
A stadiont azóta többször felújították, itt rendezték a 2014-es világbajnokság döntőjét is, majd két évvel később a riói olimpia megnyitó- és záróünnepségét. Vagyis ez a hely nemcsak focitörténelmet írt, hanem a világ legnagyobb sporteseményeinek is rendszeresen főszereplője lett.
A stadiontúrán természetesen én is végigjártam az öltözőket, a játékoskijárót és a kispadokat. Amikor kiértem a pálya mellé, egy pillanatra azért eljátszottam a gondolattal, hogy mindjárt bemondják a nevemet a hangosbemondóba. Aztán gyorsan rájöttem, hogy valószínűleg inkább a büfé felé kellene igazolnom, mint a Flamengo kezdőcsapatába.
Az egész stadionnak különleges hangulata van. Még üresen is olyan érzés, mintha bármelyik pillanatban felhangozhatna a több tízezer szurkoló éneke. Az ember könnyen el tudja képzelni, milyen lehet itt egy Flamengo–Fluminense rangadó, amikor a lelátó szinte beleremeg a szurkolásba.
Egy biztos: a Maracanã nem csupán egy stadion, hanem egy élmény. Olyan hely, ahol a futball nem egyszerű sport, hanem vallás, a szurkolók pedig hívők. Én pedig, még ha csak néhány órára is, boldogan csatlakoztam ehhez a különleges "gyülekezethez". Egyetlen dolog hiányzott csak: senki sem kínált játékosszerződést. Pedig már fejben azt is kitaláltam, mit mondok az első gólim után a televíziós interjúban.
A délutánra még maradt egy utolsó kiruccanás. Gondoltam, ha már Rio egyik leghíresebb strandján, Copacabanán sikerült kipihenni a városnézés fáradalmait, akkor illene átruccanni a másik ikonikus partra, Ipanemára is. Már csak azért is, hogy később elmondhassam: igen, én bizony mindkettőt "teszteltem". Az ember ilyenkor természetesen tudományos alapossággal hasonlítja össze a strandokat... legalábbis ezt mondja magának.
Nos, Ipanema ezúttal nem a legbarátságosabb arcát mutatta. Olyan szél fújt, hogy egy pillanatra azt hittem, ingyenes sárkányrepülő-tanfolyam indult a parton. A homok úgy csapkodta a lábamat, mintha személyes sértésnek vette volna, hogy rá mertem lépni. A törölközők önálló életre keltek, a napernyők hősiesen próbálták túlélni a délutánt, én pedig néhány perc után rájöttem, hogy itt ma nem én leszek a strand királya.
Mivel napozni esélyem sem volt, úgy döntöttem, hogy más jellegű kulturális program után nézek. Megtaláltam egy árust, aki frissen sült kolbászt kínált olvadó sajttal. Na, ez már sokkal inkább az én műfajom! A kolbász illata messziről odacsalogatott, a sajt pedig olyan szépen nyúlt, hogy egy olasz pizzamester is elégedetten csettintett volna. Leültem a part közelében, és jóízűen elfogyasztottam ezt a nem éppen diétás, de annál finomabb uzsonnát.
Persze közben azért körbenéztem. Ipanema híres arról, hogy nemcsak a strandja gyönyörű, hanem a közönsége is... és hát ezt a hírt ezúttal sem cáfolta meg senki. Előttem sétáltak a brazil hölgyek, akik valószínűleg genetikai lottónyertesek, én pedig békésen üldögéltem, és turistaként végeztem a "helyi kulturális megfigyeléseket". A látvány annyira meggyőző volt, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen megfeledkeztem a kolbászról. Mondhatni... egy kicsit csorgott a nyálam. Bár lehet, hogy csak a sajttól volt...
Mivel az embernek ilyen komoly megfigyelőmunka közben könnyen kiszárad a torka, nem maradt más választásom: kénytelen voltam meginni egy jó hideg sört. Tudom, nehéz az utazó élete. Valakinek ezt az áldozatot is meg kell hoznia. Leültem, kortyolgattam a sört, néztem az óceánt, hallgattam a hullámokat, és próbáltam minél jobban elraktározni ezt az életérzést. Mert Rio tényleg tud valamit. Még akkor is mosolyog az ember, amikor éppen a szél kifújja a homokot a cipőjéből.
Aztán egyszer csak eszembe jutott a kellemetlen tény: holnap irány haza. Na, ez az a pillanat, amit minden utazó a legszívesebben kihagyna. Visszasétáltam a szállásra, és megkezdődött az utazások egyik legnagyobb kihívása: a bőröndpakolás.
Amikor ideérkeztem, valahogy minden olyan szépen elfért. Most viszont a bőrönd valószínűleg összement. Vagy a szuvenírek szaporodtak el. Más magyarázatot egyszerűen nem találok. Elkezdődött a jól ismert mérkőzés: én az egyik oldalon, a bőrönd a másikon. Ültem rajta, nyomtam lefelé, húztam a cipzárt, majd újrakezdtem az egészet. A pólók, ajándékok, hűtőmágnesek és mindenféle brazil emlék láthatóan összefogtak ellenem.
Most már csak egyetlen kérdés maradt: vajon a repülőtéren mit mutat majd a mérleg? Lesz-e túlsúly? Megússzuk? Vagy ott kell majd rögtönzött divatbemutatót tartanom, és magamra vennem egyszerre három pólót, két pulóvert és egy dzsekit? Holnap minden kiderül.
Egy azonban biztos: ez a brazíliai kaland örökre emlékezetes marad. Rio de Janeiro egyszerre nyűgözött le a természeti szépségeivel, a pezsgő hangulatával, a finom ételeivel, a végtelen tengerpartjaival és azzal a laza életérzéssel, amit képekből lehetetlen visszaadni. De még nincs vége a történetnek... holnap még vár rám egy utolsó brazil kaland: hazajutni a bőröndömmel együtt.