Na, a mai napot úgy döntöttem, hogy kicsit lazább üzemmódban töltöm. A sok gyaloglás, lépcsőzés, hegymászás és városfelfedezés után ideje volt hagyni, hogy más dolgozzon helyettem. Felpattantam hát Rio híres Hop-on Hop-off panorámabuszára, amely nemcsak körbeviszi az embert a városon, hanem közben még zenével is gondoskodik arról, hogy az ember úgy érezze magát, mintha egy hollywoodi film főszereplője lenne.
A busz elindult, a fejhallgatóból megszólalt a zene, én pedig az első perc után már azt vártam, hogy valahonnan előugrik Vin Diesel vagy James Bond. A látvány és a filmzene együtt olyan hangulatot teremtett, hogy szinte minden kanyar egy új jelenetnek tűnt. Rio de Janeiro egyébként sem egy unalmas város, de így még inkább olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas szabadtéri díszletben utaznék.
A Hop-on Hop-off rendszer egy zseniális találmány. A neve magyarul nagyjából annyit jelent, hogy "szállj fel, szállj le, amikor csak kedved tartja". Nem kell kapkodni, nem kell rohanni, nem kell azon aggódni, hogy lekésed a következő buszt. Ha valami megtetszik, leszállsz. Ha mindent megnéztél, visszaszállsz. Ennél kényelmesebb városnézést még nem találtak ki. Tulajdonképpen ez a turisták tömegközlekedési svédasztala.
A teljes útvonal több mint harminc megállóból állt, és gyakorlatilag Rio összes fontos nevezetességét érintette. Elgurultunk Copacabana legendás tengerpartja mellett, ahol a strand már délelőtt úgy nyüzsgött, mintha mindenki egyszerre döntött volna úgy, hogy ma kötelező napozni. Egymást követték a híres strandszakaszok, a híres "postók", miközben a pálmafák békésen integettek a busznak.
A Hilton Hotel előtt elhaladva egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy biztosan valami filmsztár reggelizik odabent. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg ő is ugyanúgy küzd a svédasztalnál az utolsó croissant-ért, mint bárki más.
Botafogóba érve egyszerre tárult elém az öböl, a Cukorsüveg-hegy és a város látképe. Innen is látszott, hogy Rio tényleg nem véletlenül számít a világ egyik legszebb fekvésű városának. A természet valószínűleg nagyon jó kedvében volt, amikor ezt a helyet megtervezte.
A busz ezután elhaladt a Cukorsüveg-hegy felvonója mellett. Már korábban jártam fenn, így most büszkén néztem kifelé az ablakon, mint aki bennfentes helyismerettel rendelkezik. "Igen, ott már voltam..." – gondoltam magamban, miközben a mellettem ülő turisták lelkesen fotóztak.
A Flamengo városrészen keresztül haladva újabb parkok, tengerpartok és elegáns épületek következtek, majd lassan megérkeztünk Rio történelmi belvárosába. Láttam a Városi Színház impozáns épületét, a Nemzeti Könyvtárat, a híres Santa Teresa villamost, majd feltűntek a Lapa boltívei és a modern kinézetű Metropolitan Katedrális is. Rio tényleg elképesztő város. Az egyik utcában százéves épületek állnak, a következő sarkon pedig olyan modern felhőkarcolók magasodnak, mintha egy teljesen másik országba csöppent volna az ember.
A busz természetesen elgurult a Selarón-lépcső mellett is, ahol előző nap már alaposan megmozgattam a lábizmaimat. Jó érzés volt most kényelmesen ülve integetni a lépcsőnek. Egyszer már meghódítottam, most ő nézhetett engem.
Ezután következett a Praça XV, a Császári Palota, a Candelária-templom, a CCBB kulturális központ, majd a Holnap Múzeuma, amely kívülről inkább úgy néz ki, mintha egy óriási űrhajó parkolt volna le Rio kikötőjében. Innen már csak egy ugrás volt az olimpiai boulevard, az akvárium és a hatalmas Yup Star óriáskerék.
A Sambadromónál ugyan nem lehetett leszállni, de így is különleges érzés volt elhaladni mellette. Az ember önkéntelenül is elképzeli, milyen lehet itt a karnevál idején, amikor több tízezer ember tombol a lelátókon, a szambaiskolák pedig elképesztő jelmezekben vonulnak végig.
A busz később a Corcovadó-hegy lábánál is elhaladt, ahonnan a fogaskerekű indul a Megváltó Krisztus szobrához. Innen továbbhaladtunk a hangulatos Largo do Boticário felé, majd következett a Parque Lage, amely egy igazi zöld oázis Rio közepén.
Nem maradhatott ki a Botanikus Kert sem, ahol több ezer különleges növény él, majd a Lagúna partján haladtunk tovább Leblon irányába. Ahogy közeledtünk Ipanemához, egyre elegánsabb üzletek, éttermek és kávézók váltották egymást. Garcia Dávila utcáját nem véletlenül emlegetik a gasztronómia egyik fellegváraként.
Végül elértük Ipanema legendás strandját. A híres 8-as és 9-es posto mellett elhaladva ismét rá kellett jönnöm, hogy a brazilok valószínűleg már születésükkor tudják, hogyan kell tökéletesen strandolni. Mindenkinél volt napernyő, hűtőtáska, strandfotel, labda, zene, és persze olyan nyugalom, mintha a világon semmi dolguk nem lenne.
A busz végül visszaért Copacabanára, én pedig úgy éreztem, hogy ennyi városnézés után nekem is kijár egy kis jutalom. Lesétáltam a partra, ledobtam a törölközőmet a homokra, és átadtam magam a semmittevés nemes művészetének. Hallgattam az Atlanti-óceán hullámait, néztem, ahogy a helyiek fociznak, röplabdáznak vagy egyszerűen csak élvezik az életet.
És ekkor jöttem rá valamire. Rio de Janeiróban még a pihenés is program. Az ember kiül a partra azzal a céllal, hogy végre nem csinál semmit... aztán fél órán belül már utcazenészeket hallgat, szörfösöket néz, kókuszdiót iszik, figyeli a homokban focizó gyerekeket, és azon gondolkodik, vajon hogyan lehetne ezt az egész életérzést hazavinni a bőröndben. Ha lenne rá külön poggyászkeret, én biztosan megpróbálnám.
Beesteledett, és úgy döntöttem, hogy ma este a brazil gasztronómia helyett teszek egy kis kitérőt a szomszédba. Ha már Dél-Amerikában járok, miért ne ugorhatnék át – legalább tányéron – Venezuelába? Így aztán kiszúrtam egy hangulatos venezuelai éttermet, ahol már az ajtóból olyan illatok csapták meg az orromat, hogy a gyomrom azonnal bejelentette: „Ide befelé megyünk, nincs vita!”
Elsőként rendeltem egy Sancocho venezolanót, Venezuela egyik legismertebb, legendásan laktató levesét. Na most… ezt levesnek hívni azért enyhe túlzás. Ez inkább egy komplett túlélőcsomag egy tányérban. Ahogy néztem, szerintem a szakács azt az elvet követte, hogy ami a konyhában ehető volt, azt belefőzte. Volt benne hús, kukoricacső, sütőtök, krumpli, manióka, banán, valami gumós növény, amit életemben először láttam, és még ki tudja, mi minden. Komolyan mondom, ha a szakács véletlenül beleejtette volna a fakanalat, szerintem azt is megfőzte volna benne. Az ízek viszont meglepően jól harmonizáltak. A hús omlós volt, a zöldségek puhák, a banán pedig elsőre furcsának tűnt ugyan, de valahogy mégis tökéletesen illett az egészhez. Minden kanál után egyre jobban értettem, miért olyan népszerű ez az étel Venezuelában.
Persze itt még nem álltam meg. Ha már egyszer gasztronómiai kalandtúrán vagyok, nem hagyhattam ki a cachapát sem. Ez Venezuela másik nagy kedvence, ami első ránézésre úgy néz ki, mintha egy amerikai palacsinta és egy kukoricás lángos szerelemgyereke lenne. Vastag, puha, enyhén édeskés kukoricapalacsinta, amit bőségesen megtöltenek sós sajttal. Az első falatnál kicsit megemeltem a szemöldököm. Édes? Sós? Kukorica? Sajt? Ez most komoly? A második falatnál már bólogattam. A harmadiknál pedig azon gondolkodtam, hogy vajon mekkora adag lenne az, amit még kulturált emberként el lehet fogyasztani anélkül, hogy a pincér aggódva érdeklődne, minden rendben van-e. A kukorica természetes édessége és a sós, krémes sajt olyan párost alkotott, hogy teljesen megértettem, miért rajonganak érte a venezuelaiak. Az állaga valahol félúton volt a palacsinta és az amerikai pancake között, de sokkal karakteresebb, sokkal kukoricásabb, és egyáltalán nem hasonlított semmihez, amit eddig ettem.
Természetesen egy ilyen vacsorát nem lehetett vízzel elintézni. A különleges fogások mellé dukált egy jó hideg sör is, ami szépen lekísérte ezt a dél-amerikai ízutazást. Az ember ilyenkor komolyan elgondolkodik azon, hogy a világot nem is repülővel kellene bejárni, hanem étlapról étlapra.
Most pedig itt ülök teljesen jóllakva. Olyan kellemesen tele vagyok, hogy ha valaki most megkérdezné, kérek-e desszertet, valószínűleg csak halk nyögéssel tudnék válaszolni. Ennek ellenére még mindig van egy fontos feladatom: nekiállni megírni a napi blogbejegyzést. Bár a vacsora után az agyam egy része már pihenő üzemmódba kapcsolt, a lelkes utazó énem még nem adja fel. Úgyhogy amíg emésztek, megpróbálom szavakba önteni ezt az újabb dél-amerikai gasztronómiai kalandot – remélhetőleg anélkül, hogy a billentyűzetre is ráborulnék a jóllakottságtól.