Aki azt hiszi, hogy ezekhez csak odamegy, kattint egy szelfit és már indul is tovább, az valószínűleg még nem járt itt főszezonban. Én ugyanis ma elsősorban nem turistáskodtam. Hanem sorban álltam. Rengeteget. A brazilok valószínűleg külön tantárgyként tanulják a türelmet.
A Megváltó Krisztus – végre személyesen!
Elsőként természetesen a világ egyik legismertebb szobrát vettem célba. A Megváltó Krisztus szobra (Cristo Redentor) nem véletlenül Rio jelképe. Már messziről uralja a várost, mintha kitárt karokkal mindenkit üdvözölne. A szobor 1931-ben készült el, maga az alak harminc méter magas, ehhez jön még a nyolc méteres talapzat, a két kar pedig huszonnyolc méteres fesztávolságban nyúlik ki. Több ezer apró zsírkőlap borítja, amelyek különleges fényt adnak neki, és ez a világ legnagyobb art deco stílusú szobra. Pedig majdnem hetven évvel korábban még senki sem gondolta volna, hogy egyszer itt fog állni.
Már az 1850-es években felmerült egy keresztény emlékmű felállításának ötlete a Corcovado-hegy tetején, de a tervből akkor nem lett semmi. Csak 1921-ben indult újra a kezdeményezés, amikor Rio katolikus egyháza javasolta, hogy a 704 méter magas hegycsúcsra kerüljön egy Krisztus-szobor, amely az egész városból látható lenne. A lakosság gyűjtést szervezett, az építkezés 1926-ban kezdődött, és öt éven keresztül tartott. A munkások és az építőanyagok egy kisvasúttal jutottak fel a hegy tetejére. A szobor fejét és kezeit Paul Landowski francia szobrász készítette, míg a teljes projektet Heitor da Silva Costa brazil mérnök irányította. 1931. október 12-én végül felavatták. Azóta pedig Rio legismertebb lakója lett.
Később többször felújították, 1980-ban II. János Pál pápa látogatására teljesen megtisztították, 2002-ben mozgólépcsőket és panorámalifteket építettek, így ma már nem kell a régi több mint kétszáz lépcsőt megmászni. 2007-ben pedig hivatalosan is bekerült a világ új hét csodája közé, olyan társaságba, mint a kínai Nagy Fal, Machu Picchu vagy Petra.
Ma este pedig már LED-világítás teszi még látványosabbá, amelynek színeit és fényerejét akár távolról is lehet vezérelni. Persze mindezt csak azután tudtam nyugodtan végiggondolni, hogy végre sorra kerültem. Odafent aztán minden várakozásért kárpótolt a látvány.
Rio egyszerűen a lábam előtt hevert.
A Copacabana.
Az Ipanema.
A Cukorsüveg-hegy.
A Guanabara-öböl.
A zöld hegyek.
És persze turisták ezrei, akik ugyanazt próbálták megcsinálni, mint én. Egy olyan fényképet, amin úgy tűnik, mintha ők tartanák Krisztus egyik kezét. Elárulom. Nem könnyű. Nem is tudtam, mert annyian voltak.
Következő állomás: a Cukorsüveg-hegy
Miután sikerült elköszönnöm Krisztustól, átmentem a Cukorsüveg-hegy felvonójához.Ekkor már 15.30 volt. Itt jött a következő meglepetés. Kaptam egy időpontot. Másfél órával későbbre. Azt gondoltam: – Sebaj! Majd addig nézelődöm. Naiv turista... A másfél órából végül közel három és fél óra lett. Brazil idő. Mit lehet ilyenkor tenni? Alkalmazkodni. Így lesétáltam a Red Beachre, ahol éppen a híres Festa Julina téli fesztivál zajlott. Mivel volt bőven időm, úgy döntöttem, hogy lesétálok a közeli Praia Vermelhára, vagyis a Red Beachre. És milyen jól tettem!
Ez a strand teljesen más világ, mint a Copacabana. Ott kilométereken át hömpölyög a tömeg, minden második ember röplabdázik, a harmadik focizik, a negyedik fut, az ötödik pedig már próbál rád sózni valamit. A Red Beach ezzel szemben olyan, mintha Rio azt mondaná: – Na, ülj le egy kicsit, pihenj meg!
A strand ugyan nem nagy, de annál hangulatosabb. Az egyik oldalon ott magasodik a hatalmas Cukorsüveg-hegy, amely szinte ráborul a partra, a másik oldalon pedig a Guanabara-öböl csillog a napsütésben. A víz itt sokkal nyugodtabb, mert az öböl védi a hatalmas óceáni hullámoktól. Igazi kis eldugott paradicsom. Leültem egy padra, és csak nézelődtem. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami furcsa történik. Zene szólt. Mindenfelé színes zászlók lengedeztek. Az emberek különös ruhákban járkáltak. A levegő tele volt fantasztikus illatokkal. Először azt hittem, hogy véletlenül belecsöppentem egy esküvőbe. Aztán kiderült, hogy egy Festa Julina közepén vagyok.
Ha egyszerűen szeretném elmagyarázni, akkor azt mondanám, hogy ez a brazilok falunapja... csak természetesen brazil módra. A Festa Julina a híres Festa Junina folytatása. Eredetileg júniusban rendezik Szent Iván ünnepéhez kapcsolódva, de annyira szeretik a brazilok, hogy sok helyen júliusban is folytatják a mulatságot. Innen kapta a Julina nevet. És ezek tényleg tudnak ünnepelni. Mindenhol szólt a zene. Az emberek táncoltak. Nevettek. Énekeltek. A gyerekek futkároztak. Az idősebbek beszélgettek. Mindenki mosolygott. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas családi összejövetelbe csöppentem volna, ahol engem is teljesen természetesen befogadtak. Persze engem leginkább a gasztronómiai részleg érdekelt. Micsoda meglepetés...
Minden második standon valamilyen kukoricás finomság készült. Főtt kukorica, grillezett kukorica, kukoricás sütemény, kukoricakrém, kukoricalisztből készült édességek... Kezdtem azt hinni, hogy Brazíliában a kukoricának külön vallása van. Természetesen nem bírtam ellenállni. Megkóstoltam ezt is. Meg azt is. És még amazt is. Az ember ilyenkor mindig úgy indul neki, hogy „csak egy falatot eszem”. A végén pedig azon gondolkodik, vajon még befér-e a vacsora. Miközben sétálgattam a standok között, egyszer csak valami megmozdult fölöttem. Felnéztem. Egy apró selyemmajom ült az ágon. Aztán még egy. Majd még három. Úgy ugráltak a fák között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nálunk otthon maximum egy mókuson lepődik meg az ember. Itt meg majmok lógnak a fejünk fölött. És mintha ez még nem lett volna elég, néhány perc múlva hangos rikoltozást hallottam. Papagájok. Nem kalitkában. Nem állatkertben. Szabadon. Repkedtek egyik fáról a másikra, és olyan hangerővel társalogtak egymással, hogy szerintem még a Cukorsüveg-hegy tetején is hallották őket. Komolyan mondom, itt még a madarak is temperamentumosabbak.
A fesztiválon közben egyre nagyobb lett a hangulat. Egyik helyen harmonikára táncoltak, máshol gitár szólt, egy kisebb színpadon pedig hagyományos brazil néptáncot jártak. Minden színes volt, vidám és élettel teli. A braziloknak van egy különleges képességük. Bárhol képesek ünnepet varázsolni. Nincs szükségük óriási stadionokra vagy több százmilliós színpadokra. Elég egy kis tér. Néhány lampion. Jó zene. Finom étel. És máris kész a fesztivál. Észre sem vettem, hogyan telt el az idő. A várakozás, amelytől először tartottam, végül az egyik legkellemesebb élménnyé változott.
Mire visszasétáltam a felvonó állomásához, már egyáltalán nem bántam, hogy órákat kellett várnom. Sőt. Ha azonnal feljutok a Cukorsüveg-hegyre, erről az egész élményről lemaradtam volna. Néha az utazás legjobb pillanatai nem azok, amelyeket hónapokkal előre megtervezünk. Hanem azok, amelyek teljesen véletlenül találnak meg bennünket. És ez a brazilok szerint valószínűleg teljesen természetes. Én pedig egyre inkább kezdem megérteni, miért.
Végre indul a felvonó!
Öt órára sikerült bejelentkeznem. Aztán még vártam. Aztán még egy kicsit. És végül este fél hét körül tényleg elindultunk.
A híres bondinho, vagyis az üvegfalú drótkötélpályás felvonó először a 220 méter magas Urca-hegyre visz, majd onnan tovább a 396 méter magas Cukorsüveg-hegyre.
Maga a szikla nevét még a XVI. századi portugál cukorkereskedelemről kapta, mert alakja hasonlít azokra a kúpos formákra, amelyekben egykor a finomított cukrot szállították Európába.
Az első felvonót már 1912-ben megépítették. A mai, buborék alakú kabinok Svájcban készültek, hatvanöt ember fér beléjük, és a néhány perces út alatt 360 fokos panorámát nyújtanak.
A James Bond-rajongók pedig innen ismerhetik a helyet: a Moonraker – Holdkelte egyik legendás jelenetét is itt forgatták, ahol Roger Moore és Richard Kiel a felvonó tetején küzdöttek egymással.
Amikor felértem a csúcsra…, már besötétedett. Első pillanatban egy kicsit csalódott voltam. Aztán körülnéztem. És rájöttem, hogy tulajdonképpen óriási szerencsém van.
Rio éjszaka ugyanis valami egészen elképesztő. A város fényei milliónyi csillagként ragyogtak a hegyek között. A Guanabara-öböl csillogott. A Megváltó Krisztus szobra kivilágítva magasodott a Corcovadón. A Copacabana hosszú fényszalagként húzódott végig az óceán mellett. Egyszerűen nem lehetett betelni vele. Lehet, hogy nem a nappali panorámát kaptam. De azt hiszem, az esti látvány legalább ennyire különleges volt.
A nap zárása
Mire visszaértem a városba, már alaposan megéheztem. Betértem egy étterembe egy jó csirkelevesre. Persze, a konyha éppen bezárt. Brazíliában lassan kezdem megszokni, hogy mindig történik valami váratlan. Szerencsére elvitelre még elkészítették, így a nap végén a szállásomon kanalaztam el a vacsorámat. Fáradt voltam. A lábam tiltakozott. A telefonom tele volt újabb száz képpel. A türelmemet pedig ma többször is próbára tették a sorok. De megérte. Mert ma végre saját szememmel láttam Rio két legismertebb jelképét.
És ezért bármikor újra végigállnám azt a néhány... na jó... inkább sok órányi sort.