A mai napot természetesen ismét a Copacabanán kezdtem. Kezdek gyanakodni, hogy ha még egy hetet itt maradok, a helyiek felvesznek strandfelügyelőnek. Reggel még kellemes volt az idő, ezért úgy döntöttem, hogy elsétálok a Copacabana északi végéig. Ez azért nem kétperces kiruccanás, de itt valahogy észre sem veszi az ember a kilométereket. Ma is 14,5 km-t mentem. Az egyik oldalon a legendás fekete-fehér hullámmintás sétány, a másikon az Atlanti-óceán végtelen kéksége, közben futók, röplabdázók, focizó gyerekek, napozók és árusok százai.
Persze az árusok ma sem hagytak unatkozni. Mire megtettem száz métert, már vehettem volna napszemüveget, kalapot, grillezett sajtot, hideg sört, caipirinhát, fürdőnadrágot, strandtörölközőt, karkötőt, nyakláncot, felfújható krokodilt és szerintem, ha tovább maradok, valaki egy használt jetskit is megpróbál rám sózni. A séta végén azonban eszembe jutott, hogy ma nem lustálkodni jöttem a partra.
Kettő órára ugyanis egy egészen különleges programom volt. Indultam a Rocinha favelába. Bevallom őszintén, egy kicsit izgultam. Az ember annyi filmet látott már, annyi hírt olvasott a favelákról, hogy óhatatlanul vannak előítéletei. A fejemben egyszerre kavargott a kíváncsiság és egy kis félelem. Aztán megérkeztünk. És néhány perc alatt rájöttem, hogy a valóság sokkal összetettebb annál, mint amit a filmek mutatnak.
Rocinha Rio legismertebb favellája, amely a gazdag São Conrado negyed fölé kapaszkodik fel egy meredek hegyoldalra. Már messziről olyan látványt nyújt, mintha valaki több tízezer apró színes építőkockát dobott volna rá a hegyre, amelyek aztán valamilyen csoda folytán mind a helyükön maradtak.
A házak egymás tetején, egymás mellett, egymás mögött sorakoznak. Van, ahol három emelet magas egy épület, mellette pedig már hat vagy nyolc emelet emelkedik. Sok ház láthatóan folyamatosan épül. Mintha a tulajdonos minden alkalommal, amikor összegyűlik egy kis pénze, hozzáépítene még egy szobát vagy egy emeletet. A keskeny utcákon hihetetlen élet zajlik. Mindenhol kisboltok. Pékségek. Fodrászatok. Zöldségesek. Éttermek. Motoros futárok. Autószerelők. Gyógyszertárak. A gyerekek fociznak, az asszonyok beszélgetnek az ajtók előtt, valahonnan samba szól, a sarkon valaki grillez, a másik oldalon pedig egy kis kávézóban üldögélnek az emberek. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy egy olyan helyen járok, amelyet sokan kizárólag a bűnözéssel azonosítanak. Pedig ez valójában egy önálló kisváros. Több tízezer ember él itt, egyes becslések szerint akár százezernél is többen. A pontos számot senki sem tudja, mert a favela folyamatosan változik, épül és növekszik.
Az idegenvezető rengeteget mesélt. Megtudtam, hogy a favellák azért alakultak ki, mert Rio robbanásszerű fejlődése során rengetegen érkeztek vidékről munkát keresni. Lakásra azonban nem futotta, ezért saját kezűleg kezdtek házakat építeni a hegyoldalakon. Ezekből az egyszerű épületekből évtizedek alatt egész városrészek nőttek ki. Persze a Rocinhának vannak nehéz oldalai is. Évtizedeken keresztül a drogbandák jelentős befolyással bírtak a környéken, és a rendőrség csak korlátozottan tudta ellenőrizni a területet. Az utóbbi években sokat változott a helyzet, de még ma is érdemes kizárólag szervezett túrán érkezni, helyi idegenvezetővel. Ők pontosan tudják, merre lehet biztonságosan közlekedni, és közben rengeteget mesélnek a környék valódi életéről.
Ami engem a legjobban meglepett, az az emberek kedvessége volt. Mosolyogtak. Integettek. A gyerekek fociztak. Az emberek dolgoztak. Senki sem foglalkozott velünk különösebben. Egyszerűen zajlott az élet.
És ekkor értettem meg igazán, hogy a hírek általában csak a szélsőségekről szólnak. Arról viszont sokkal kevesebbet hallunk, hogy itt emberek tízezrei élnek, dolgoznak, családot nevelnek, iskolába járnak és ugyanúgy próbálnak boldogulni, mint bárhol máshol a világon.
A túra egyik legszebb része természetesen a kilátás volt. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a favelában, egyszer csak elénk tárult Rio de Janeiro. Na, ott egy pillanatra mindannyian elhallgattunk. Lent a tenger. A távolban a Copacabana. A zöld hegyek. A felhőkarcolók. A Cukorsüveg-hegy. Az egész város olyan volt, mintha egy óriási makettet néznék. És ekkor jutott eszembe, milyen különös város is Rio. Néhány kilométer választja el egymástól a luxusszállodákat és a favellákat. A világ egyik legismertebb strandját és azokat a meredek utcákat, ahol emberek saját kezűleg építették fel az otthonaikat. Bevallom, tartottam ettől a programtól. A végén pedig ez lett az egyik legnagyobb élményem. Furcsa ezt kimondani, de számomra a Rocinha gyönyörű volt. Nem a szegénység miatt. Nem azért, mert romantikus lenne. Hanem azért, mert tele volt élettel. Tele emberekkel. Tele történetekkel. És mert megmutatta Rio de Janeirónak azt az arcát is, amelyet a képeslapokon soha nem látni. Néha egy utazás legnagyobb élménye nem az, amit előre vár az ember. Hanem az, amitől először egy kicsit fél.
Favella-túra, brazil módra – amikor az Uber helyett motorral visznek, és a GPS inkább feladja
A Rocinha-favella felfedezése még csak ekkor kezdődött igazán. Az idegenvezető egyszer csak közölte velünk: Na, most motorra ülünk! Én meg magamban gyorsan végiggondoltam az életemet. Motorral? Egy favellában? Egy hegyoldalon? Olyan utcákon, amelyeket első ránézésre még gyalog is óvatosan járna be az ember?
Hát... legyen!
A brazil motorosok valószínűleg már születésükkor kapnak egy extra egyensúlyérzéket, mert amit ezek a srácok műveltek, arra én biztosan nem lennék képes. A motorok úgy cikáztak a szűk utcákon, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Az utak egyre meredekebbek lettek.
De tényleg.
Volt olyan emelkedő, ahol már azt vártam, hogy a motor egyszerűen hátrabukik, mi pedig visszagurulunk egészen a Copacabanáig. Nem bukott. A sofőrök szemrebbenés nélkül vették a hajtűkanyarokat. Hol egy centire suhantunk el egy parkoló autótól, hol egy szembejövő motorostól, hol pedig egy lépcső mellett fordultunk be egy olyan sikátorba, amelyre otthon valószínűleg kiírnák:
„Ide járművel behajtani tilos!”
Itt viszont ez volt a főút. Néhány perc múlva felértünk a Rocinha legmagasabb pontjára. És akkor… elállt a lélegzetem. Előttünk feküdt egész Rio de Janeiro. Az Atlanti-óceán kéken csillogott a napsütésben, a távolban kirajzolódott a Cukorsüveg-hegy, alattunk pedig végeláthatatlanul terült el a favella háztengere. Hihetetlen kontraszt volt. Az egyik oldalon a világ egyik legismertebb luxusstrandja, néhány száz méterrel arrébb pedig ez a különleges, saját szabályai szerint működő városrész. Innen indult a gyalogtúránk. Na, itt kezdődött a combizom-edzés. Lefelé ugyan könnyűnek tűnt minden, de amikor az ember meglátta, hogy még hány száz lépcső vár rá, gyorsan rájött, hogy ez bizony nem egy kellemes délutáni séta lesz.
Keskeny sikátorokon haladtunk.
Volt, ahol egyszerre csak két ember fért el egymás mellett. A házak között szinte alig jutott be a napfény. A falakon színes graffitik, mindenfelé vezetékek, apró erkélyek, virágok, motorok, nyitott ajtók és kíváncsi tekintetek. Minden sarok után újabb meglepetés várt. Az egyik kis téren egyszer csak hangos dobok és tapsolás hangját hallottuk. Közelebb mentünk.
Éppen capoeira-bemutató kezdődött. Ha valaki nem ismeri: a capoeira egyszerre harcművészet, tánc, akrobatika és zene. Tulajdonképpen olyan, mintha valaki a karatét, a breaktáncot és a tornát összekeverte volna egy jó adag brazil ritmusérzékkel. A fiúk úgy pörögtek-forogtak, rúgtak, cigánykerekeztek és szaltóztak egymás körül, hogy néha azt sem tudtam, melyikük melyik irányból érkezik. Én már attól elfáradtam, hogy néztem őket. A bemutató végére természetesen minden turista elővette a telefonját. Fotó. Videó. Szelfi. Újabb fotó. Még egy videó. Azt hiszem, a telefonom memóriája ezen a napon külön szabadságot kért volna.
Persze a brazil vendégszeretet sem maradhatott el. Valahol kaptunk egy jéghideg caipirinhát. Egy másik helyen sört. Az ember ilyenkor rájön, hogy a brazilok pontosan tudják, hogyan kell egy forró délutánt kellemesebbé tenni.
A túra egyik legaranyosabb pillanata azonban még hátravolt. Egy kis belső téren néhány helyi gyerek kosárlabdázott. Minket meglátva természetesen rögtön integettek, hogy menjünk oda. Na, engem sem kellett kétszer hívni. Néhány perc múlva már együtt dobáltuk a labdát. Persze, gyorsan kiderült, hogy a brazil gyerekek nemcsak fociban ügyesek. Kosárban is simán megdolgoztattak. Én meg igyekeztem úgy tenni, mintha teljesen szándékosan dobnám mellé a könnyű ziccereket.
A gyerekek persze hatalmasakat nevettek. Én is. Azt hiszem, ilyenkor nincs szükség közös nyelvre. Egy mosoly és egy labda tökéletesen elegendő.
Ahogy egyre lejjebb értünk a favellában, lassan ránk esteledett. A nap lebukott a hegyek mögött, a házak ablakaiban egymás után gyulladtak ki a fények, az utcákon tovább szólt a zene, az emberek beszélgettek a kis éttermek előtt, a motorok tovább cikáztak a sikátorokban, és a Rocinha egészen más arcát mutatta. Ekkor értettem meg igazán, hogy ez a hely nemcsak egy turistaattrakció. Ez emberek otthona. Egy sajátos, lüktető, élettel teli világ. Mire visszaértünk, teljesen besötétedett. Elfáradtam. Több száz lépcső, rengeteg séta, motorozás, fotózás, capoeira, beszélgetések, nevetések… bőven kijutott mindenből. És miközben hazafelé tartottam a metróval, csak egyetlen dolog járt a fejemben. Reggel még egy kicsit féltem ettől a programtól. Este pedig már biztos voltam benne, hogy ez Rio de Janeiró-i utazásom egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb élménye lett.
Ami a falra van írva az az én egyik hitvallások is:
Az álom, amit egyedül álmodsz, az csupán egy álom;
az álom, amit együtt álmodtok, az a valóság.