A mai napot egészen hétköznapi módon kezdtem. Még a nagy strandolás előtt úgy döntöttem, hogy feltöltöm a készleteimet, ezért beugrottam egy közeli szupermarketbe. Az utazó ember egy idő után rájön, hogy nem lehet minden étkezést étteremben megoldani, ezért a bevásárlókosáramba szépen bekerültek a jól bevált kedvenceim: gyümölcsök, sajtok, kefirek és néhány apróság, amikkel bármikor lehet egy gyors reggelit vagy vacsorát rögtönözni.
A brazil szupermarketekben egyébként mindig elidőzöm egy kicsit. Nem azért, mert nem találom, amit keresek, hanem mert minden második termékről fogalmam sincs, hogy micsoda. Az ember ilyenkor vagy nagyon kíváncsi lesz... vagy nagyon óvatos.
A bevásárlás után a kedvenc kis sarki kioszkom felé vettem az irányt. Már szinte törzsvendégként köszöntenek. Egy erős brazil kávé, néhány friss péksütemény, és úgy éreztem, hivatalosan is elkezdődhet a nap.
A cél természetesen nem is lehetett más, mint a legendás Copacabana.
Ahogy kiértem a tengerpartra, ismét ugyanaz az érzés fogott el, mint tegnap este: ezt a helyet egyszerűen nem lehet megunni.
A Copacabana nem csupán egy strand. Ez egy külön univerzum.
Az egyik oldalon végeláthatatlan sorban elegáns szállodák, apartmanházak, éttermek és bárok sorakoznak, a másik oldalon pedig ott terül el az Atlanti-óceán, amely folyamatosan emlékezteti az embert arra, hogy itt bizony a természet az úr.
A hullámok ugyanis nem viccelnek.
Messziről még csak szépnek tűnnek. Közelebb érve viszont látszik, mekkora erejük van. A helyiek is figyelmeztetnek, hogy nem érdemes hősködni, mert az óceán pillanatok alatt magával ragadhatja azt, aki túl magabiztos. Így én maradtam annál a taktikánál, hogy tisztelettel csodálom a vizet… és nem próbálok olimpiai bajnokként viselkedni.
Miközben sétáltam a parton, azon gondolkodtam, hogy ez a homok mennyi mindent látott már.
Hiszen itt adott koncertet 2006-ban a Rolling Stones több mint egymillió ember előtt. Aztán jött Shakira, majd 2025-ben Lady Gaga, akinek ingyenes koncertjén több mint három és fél millió ember zsúfolódott össze ezen a partszakaszon.
Három és fél millió!
Nálunk ez majdnem az ország egyharmada.
El sem tudom képzelni, hogyan nézhetett ki akkor ez a part. Most is rengetegen voltak, de három és fél millió ember... az már nem koncert, hanem egy külön földrész.
Elindultam a sétányon a strand déli irányába. Komótosan ballagtam, közben folyamatosan élőztem a Facebookon, hogy az otthoniak is láthassák, milyen helyen csatangolok. Időnként megálltam, forgattam a kamerát, mutattam az óceánt, a homokot, a pálmafákat és persze azt is, hogy én bizony tényleg itt vagyok.
A séta után visszafelé már a homokon jöttem.
Na, ez azért már komoly edzés volt.
Aki még nem próbált fél órát laza homokban gyalogolni, annak csak annyit mondok: másnap olyan izmokról is tudni fog, amelyek létezéséről addig fogalma sem volt.
A part közepe táján végül úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy kis pihenést.
Néhány perc múlva már egy kényelmes strandszékben ültem, fölöttem egy napernyő, a kezemben pedig egy jéghideg sör.
Na, ezt hívják életnek.
Legalábbis egészen addig, amíg meg nem jelent az első árus.
Aztán a második.
Majd a harmadik.
És a huszonhetedik.
Komolyan mondom, ha valamit nem lehet megvenni a Copacabanán, akkor az valószínűleg még nem létezik.
Jöttek napszemüveggel.
Koktélokkal.
Főtt kukoricával.
Grillezett sajttal.
Kendőkkel.
Kalapokkal.
Fürdőruhával.
Masszázzsal.
Ékszerekkel.
Jégkrémmel.
Sőt, szerintem ha öt percig tovább maradok, valaki egy használt hűtőszekrényt is megpróbált volna eladni.
Azért érdekes dolgokat hall az ember a helyiektől.
Többen is azt mesélték, hogy a Copacabana ma már jóval biztonságosabb, mint régebben. Állítólag a helyi bűnszervezeteknek is érdekük lett, hogy a turisták ne féljenek idejönni, mert a rossz hírnév visszavetette az idegenforgalmat és ezzel sokak bevételét is. Hogy ebből mennyi legenda és mennyi valóság, azt nem tudom megítélni, de az biztos, hogy nappal én biztonságban éreztem magam. Ettől függetlenül ugyanúgy figyeltem a táskámra, a telefonomra és a pénztárcámra, mert óvatosságból sosem árt egy kicsivel több.
Viszont egy veszély így is leselkedett rám.
A hírhedt gringo-price.
Vagyis a "külföldi ár".
Ez egy olyan brazil sport, amelyben a turista néha automatikusan magasabb árat kap, mint a helyiek. Az ügyesebb utazó ilyenkor mosolyog, alkudozik vagy egyszerűen továbbáll.
Én pedig…
Hát…
Én is emberből vagyok.
Elkövettem az utazók egyik klasszikus hibáját.
Nem kérdeztem meg előre, mennyibe kerül az étel.
A végén a várt 15 helyett 50 reált fizettem.
Amikor meghallottam az összeget, egy pillanatra szerintem még az Atlanti-óceán hullámai is megálltak.
Csak álltam ott, fizettem, és közben magamban finoman megfogalmaztam a véleményemet… olyan magyarosan.
Utána persze már csak nevetni tudtam rajta.
Na jó... előtte azért egy kicsit bosszankodtam.
Sebaj.
Költse gyógyszerre!
Este hat körül hazasétáltam a mindössze három utcányira lévő Airbnb-lakásomba. Jólesett ledőlni egy kicsit, hiszen egész nap úton voltam.
Mivel én képtelen vagyok sokáig egy helyben maradni, estére ismét útnak indultam.
Tettem még egy kellemes sétát a környéken, majd betértem egy szaunába is. Otthon is rendszeresen szaunázom, így ez már szinte hozzátartozik a napjaimhoz. Jólesett egy kicsit átmelegedni és lazítani a sok gyaloglás után.
Így telt a mai nap.
Nem hajszoltam végig az összes látnivalót.
Nem akartam versenyt futni az útikönyvekkel.
Rio de Janeiro megérdemli, hogy lassan fedezze fel az ember.
Ezért eldöntöttem, hogy holnaptól minden nap csak egy-egy híres helyet keresek fel. Így marad időm arra is, hogy egyszerűen csak kiüljek a Copacabana homokjára, nézzem a hullámokat, figyeljem az embereket, és élvezzem azt az érzést, hogy jelenleg a világ egyik legszebb városában tölthetek néhány felejthetetlen napot.