Ma reggel még São Paulóban ébredtem, de már tudtam, hogy ez egy különleges nap lesz. Az embernek vannak olyan napjai az életben, amikor már reggel érzi, hogy valami nagy dolog fog történni. Na, ez pont ilyen volt.
A szokásos reggelizős helyemen kezdtem a napot. Már szinte törzsvendég lettem. Ahogy beléptem, szerintem már elő sem kellett vennem a portugál szókincsemet, mert nagyjából tudták, hogy mit szeretnék. Egy jó brazil kávé, néhány finom péksütemény, és máris készen álltam az új kalandra.
Ezután következett az utazások egyik legkevésbé romantikus része.
A bőröndcipelés.
Valahogy induláskor mindig nehezebbnek tűnik a bőrönd, mint amikor megérkeztem. Pedig esküszöm, nem vettem annyi mindent… vagy legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal.
Szerencsére hamar megérkezett az Uber, amely körülbelül negyven perc alatt kivitt São Paulo második legnagyobb repülőterére. A brazil Uber továbbra is az egyik kedvenc találmányom. Kényelmes, gyors és még mindig olcsóbb, mint amire otthon számítana az ember.
A reptéren minden gördülékenyen ment, hamarosan pedig már az Azul légitársaság egyik Embraer-repülőgépén foglaltam helyet.
És itt jött a napi szerencse.
A gép nem volt tele.
Ez pedig egy utazónak felér egy lottóötössel.
Nyugodtan át tudtam ülni az ablakhoz, sőt több oldalról is tudtam fényképezni. Ahogy felszálltunk, alattunk lassan eltűnt São Paulo végtelen betonrengetege. Fentről még inkább elképesztő volt. Amerre csak néztem, házak, felhőkarcolók és utak végtelen hálózata húzódott.
Már ezért a látványért megérte felszállni.
De tudtam, hogy a java még csak most következik.
Ahogy közeledtünk Rio de Janeiro felé, egyre izgatottabb lettem. Egyszer csak a távolban feltűnt egy ismerős sziluett.
A Cukorsüveg-hegy!
Majd néhány pillanattal később megláttam Őt.
A Megváltó Krisztus monumentális szobra ott magasodott a hegy tetején, mintha már messziről üdvözölné az érkezőket.
Abban a pillanatban valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el.
A repülő tovább ereszkedett, én pedig csak bámultam kifelé az ablakon.
Leszálltunk.
Újra Uberbe ültem, és elindultam a szállásom felé. Az út önmagában is felért egy városnézéssel. Ahogy a repülő még körözött Rio felett, majd később az autóval haladtunk végig a városon, egyszerűen nem találtam a szavakat.
Csak néztem.
És újra meg újra ugyanaz hagyta el a számat:
– Unbelievable...
Hihetetlen.
Komolyan mondom, néha még most is nehéz elhinni, hogy tényleg itt vagyok.
Az ember egész életében nézegeti a képeket a világ egyik legszebb városáról. Aztán egyszer csak ott ül az autóban, és mindezt a saját szemével látja.
Bevallom, többször is könny szökött a szemembe.
Nem a szomorúságtól.
Hanem attól a különös érzéstől, amikor az ember rájön, hogy egy régi álma egyszer csak valóra vált.
Őszintén kívánom mindenkinek, hogy egyszer átélhesse ezt az érzést. Nem feltétlenül Rióban. Bárhol a világon. Amikor egyszer csak azt mondja magának:
– Megcsináltam. Tényleg itt vagyok.
Sokan azt gondolják, hogy ehhez rengeteg pénz kell.
Pedig nem feltétlenül.
Én mindig hónapokkal korábban tervezek, figyelem az akciókat, keresem a jó repülőjegyeket, összehasonlítom a szállásokat, és igyekszem okosan szervezni az utazásaimat. Nem varázslat ez, hanem türelem, tervezés és egy kis rugalmasság. Ha van egy álmod, sokszor közelebb van, mint elsőre hinnéd.
Végül megérkeztem az Airbnb-szállásomra.
Minden rendben volt.
A szoba pont olyan, amilyennek reméltem, ráadásul mindössze három utcányira lakom a Copacabanától.
Na, ezt nem lehetett sokáig bírni.
Ledobtam a csomagokat, és szinte azonnal lesétáltam a tengerpartra.
És akkor…
ott volt előttem.
A Copacabana.
Az a Copacabana, amelyet eddig csak filmekben, képeslapokon és útikönyvekben láttam.
Levettem a cipőmet, belesétáltam az óceánba, és hagytam, hogy a hullámok végigsimítsák a lábamat. A homok tényleg olyan finom és selymes volt, amilyennek mindenki mondja. Ott álltam, néztem a végtelen óceánt, és megint könnyes lett a szemem.
Persze azért a gasztronómiai kutatás sem maradhatott el.
Megittam egy finom epres koktélt, ettem grillezett sajtot, majd kipróbáltam a brazil főtt kukoricát is. Itt nem egyszerűen kézbeadják a csövet. Nem, az túl egyszerű lenne. Szépen levágják több csőről a szemeket, egy tálkába teszik, és úgy kapja meg az ember. Praktikus, kulturált és nem kell fél órán keresztül kukoricaszemeket kiszedni a fogak közül.
Egy dolgon viszont meglepődtem.
A télen.
Igen, jól olvastátok.
Itt most tél van.
Napközben ugyan körülbelül 28 fok volt, de olyan erős szél fújt az óceán felől, hogy estére bizony elő kellett venni a könnyebb pulóvert. Vicces érzés "téli" kabát nélkül vacogni huszonnyolc fokban, de a szél itt egészen más kategória.
Közben elkezdődött az Anglia–Argentína mérkőzés. A tengerparti bárok pillanatok alatt megteltek. Az emberek énekeltek, drukkoltak, nevettek, és úgy tűnt, hogy a caipirinha valóságos folyóként hömpölyög a poharakból. Literszámra fogyott a nemzeti koktél, a hangulat pedig egyszerűen fantasztikus volt.
Vacsorára – a változatosság kedvéért – ismét feijoadát választottam. Úgy látszik, Brazíliában sikerült megtalálnom a sólet távoli unokatestvérét, és egyelőre nem is akarok elszakadni tőle.
A napot egy hosszú esti sétával zártam. Elgyalogoltam a híres Copacabana Palace szállodáig, majd onnan lassan visszaindultam. Nem siettem. Csak néztem az embereket. Hallgattam a hullámokat. Beszívtam a sós tengeri levegőt, az utcazenészek dallamait és azt a különleges hangulatot, amit csak Rio de Janeiro tud nyújtani.
Most pedig itt ülök a szobámban.
Fáradt vagyok.
Boldog vagyok.
És van egy olyan érzésem, hogy ma este ismét könnyes szemmel fogok elaludni.
De ezek most nem a szomorúság könnyei.
Hanem azé az emberé, aki egy álmot nemcsak megálmodott, hanem végre meg is élhette.
